Leonyid Brezsnyev hatalomra kerülésének ténye eleinte jelentős, közvetlen hatást nem váltott ki az un. csatlós országok, így Magyarország, politikai életében.
A változás, a szovjet politika irányváltása csak lassan következett be.
A hruscsovi korszak alatt kiépült nyugat-európai kereskedelmi, gazdasági és diplomáciai kapcsolatokban sem következett be törés, megtorpanás.
A bajok máshonnan fenyegettek.
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a merev, tervutasításos, szocialistának nevezett gazdaságpolitika képtelen biztosítani az életszínvonal növelését, a termelés gazdaságosságát. A világpiacon eladhatatlan, gyenge minőségű termékek mellett az állandósult belső áruhiány azzal fenyegetett, hogy a „gyarapodj és hallgass” kádári alkut felmondja az ország népe.
Az 1965–1968 közötti időszak ezért a gazdaságpolitika megreformálására kidolgozott javaslatok állandó, folyamatos vitájával telt el.
A közgazdaságilag szükségesnek tartott változtatásokat a politikai vezetés, elsősorban Kádár János, időről időre igyekezett az általa elégségesnek tartott szintre visszaszorítani.
Az 1968-ban végül a pártvezetés által is elfogadott „új gazdasági mechanizmus” egy felemás gazdasági rendszert léptetett életbe.
A bajokat nem oldotta meg, a termelés továbbra sem lett kifizetődő, az államháztartás deficitje nem csökkent, a kölcsönöket nem sikerült visszafizetni.
A hazai gazdasági nehézségekről a Csehszlovákiában készülődő politikai változásokkal fenyegető helyzet átmenetileg elterelte a figyelmet.
A kommunista országok vezetői, élükön a szovjet pártvezetéssel, hónapokon keresztül próbálták meggyőzni a „testvéri” Csehszlovákia vezetőit arról, hogy a szocializmus vívmányait meg kell őrizni, meg kell védeni, meg kell szilárdítani.
A meggyőzés eszköze eleinte a figyelmeztetés, majd a fenyegetés, végül a katonai megszállás volt.
Ebben a dicstelen játszmában Kádár János képességeinek „legjavával”, teljes mellszélességgel vett részt. Az új csehszlovák vezetés felé az együttérző, tanácsokat osztogató, a változásokat támogató politikus szerepét játszotta, míg a másik irányba a kemény, elkötelezett, a szocializmus Szovjetunióban megszabott dogmáit minden eszközzel megvédő pártvezető imázsát alakította ki.
1968 augusztusában a Varsói Szerződés tagállamainak hadserege – köztük a magyar – bevonult Csehszlovákiába.
Mindenki számára világossá vált, hogy a mégoly csekély eltávolodás is a Moszkvában megszabott politikától kemény retorzióval jár.
A magyarországi gazdasági intézkedéseket is gyanakvással figyelték.
A hazai párt-nomenklatúra dogmatikus, merev beállítottságú csoportja a szovjet vezetést ostromolta kétségeivel, panaszaival. Kádár János, mondhatni, zseniális lépéssel oldotta meg a hatalmát egyre komolyabban fenyegető helyzetet.
1972-ben, 60.ik évét betöltve, nyugdíjazását kérte a Központi Bizottságtól, s erről a szovjet pártfőtitkárt, Leonyid Brezsnyevet levélben értesítette.

Nagyon pontosan kiszámította a hatást.

Természetesen, nem hagyták, hogy elvonuljon. Brezsnyev és elvtársai nagyon is jól, napra készen ismerték azokat az intézkedéseket, amelyekkel a magyar pártfőtitkár „rövid pórázon” tartotta népét. Az értelmiségiek, a fiatalok, az egyházi emberek, a vallási közösségek között megbújó jelentő személyek, az eufemisztikusan adminisztratív intézkedéseknek nevezett egzisztenciális ellehetetlenítések, a rejtélyes balesetek és öngyilkosságok ennek a kornak állandó, de jól titkoltan működő módszerei voltak.
A birodalom urainak eszük ágában sem volt másik helytartóval lecserélni azt, akinek hűségéről annyiszor meggyőződtek.

Csak egy kicsit szigorúbban akarták fogni.
Szovjet támogatás híján a hazai „szektás” ellenfelei is visszavonulót fújtak.
Kádár János jól becsomagolt indokokkal szabadult meg azután a hatalmát veszélyeztető magas rangú funkcionáriusoktól, de ugyanúgy lecserélte az új gazdaságpolitikát támogató vezetőtársait is. Az új gazdasági mechanizmus a szovjet elvárásoknak megfelelően szép csendesen kimúlt.
Az 1973. év végén bekövetkezett olajár-robbanás a már addig is meglévő devizahiteleket két év alatt megduplázta. 1975-re már közel kétmilliárd dollár deviza adósság terhelte a magyar gazdaságot. Az egyensúly visszaállítására csak az exportképes, minőségi termékek előállítása, a nyugati demokráciákkal való
technológiai-kereskedelmi kapcsolatok felélénkítése adott reményt.
Ezt a felismerést követve, egyre több műszaki és egyéb szakember utazhatott a nyugati országokba, s ezeknek a kapcsolatoknak több következménye lett. A hazai értelmiség szinte tömegesen szembesült a valódi, működő demokráciák életével, s visszatérve nemcsak jobban látták a „gulyás-kommunizmus” anomáliáit, hanem hangot is adtak véleményüknek. A demokratikus nyugattal való baráti viszonynak kemény feltétele volt az általános emberi jogok hazai tiszteletben tartása.
A véleményt mondó, másként gondolkodó értelmiség megregulázására ezért korlátozottak voltak Kádár János eszközei.
De azért voltak.
Mindenesetre olyan eszközökkel igyekezett élni, amelyek kifelé, nyugat felé, nem rontották nagyon az egyre fényesedő képét az országnak, s magának Kádár Jánosnak. A magyar kommunista párt első embere a hetvenes évek közepétől a korszak végéig utazott, tárgyalt, küldöttséget fogadott. A század utolsó negyedének szinte minden valamit is számító nyugati politikusával kapcsolatba került. Egyre sikeresebb külpolitikát folytatott.
A szocialista politikusok között a legsikeresebbet.

Erre a sikerre némi magyarázatul szolgál Zdenek Mlynar csehszlovák politikus véleménye, aki Ulbrichtot és Gomulkát „ellenséges, hiú és szenilis vénembernek” tartotta, ami pedig Zsivkovot illeti, „őt közelről élőben látni valósággal sokkoló volt”.
S valószínűleg helytálló az angol történész magyarázata is:
„A szovjeteknek bizonnyal megfelelt, hogy legyen egy jó zsarujuk, aki kedvező képet alakít ki a Nyugatban, s érdekeltek voltak a technológia transzferjében – különösen, ha azt a technológiát katonai célokra is fel lehet használni. Így, Brezsnyev szavaival, Kádár utazásai az egész szocialista közösség érdekét szolgálták.”
Kádár János tehát egyrészt „óvatosan lépdelve” egyensúlyozott a belső ellenzék féken tartása és a nyugati demokráciák által megkívánt politikai szabadságjogok látszatának fenntartása között, de ügyelnie kellett a birodalom „elvei” és a nyugati
kapcsolatok közötti még megfelelő mérték betartására is.
Egyik irányban sem volt világos, deklarált határ. Mindig helyzetről helyzetre, estről esetre kellett megkeresni és megtalálni azt, mindegyik félnek. A magyar értelmiség egyre inkább morálisan szétziláló helyzetbe került. Ha létezni, dolgozni akart, feladatát beteljesíteni, meg kellett adnia az árát. Kisebb-nagyobb megalkuvásokkal, a hatalom felé tett különféle gesztusokkal, akár még ügynöki jelentések írásával is.

Ez az állapot nem volt statikus.
Különösen 1980 után gyorsultak fel azok a nemzetközi események, amelyek a birodalom, a „szocialista tábor” szilárdnak hitt építményében a repedéseket okozták. A múlt század nyolcvanas évei azzal teltek, hogy ezeket a repedéseket próbálta meg a hatalom eltüntetni, esetleg maga előtt is letagadni.
Az évtized közepe után már Kádár János sem fizikailag, sem mentálisan nem volt olyan állapotban, hogy a politikai és gazdasági válságból kiutat mutasson.

 Ráadásul Moszkvából is új szelek fújtak.

Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1982-ben bekövetkezett halála után két évvel, Andropov és Csernyenko rövid ideig tartó országlása után, olyan ember került a szovjet birodalom élére, aki felismerte, hogy hatalmas országa nem képes sem katonai erővel, sem anyagi támogatással fenntartani a „szocialista tábort”. Így hát egyre nagyobb lett az egyes országok önálló mozgástere.

Oldal: - 1965-1987 lassú változások a világban, Magyarországon és Kádár János személyiségében
Kádár János s.k.- A betűkbe zárt személyiség - © 2008 - 2024 - grafologia-kadarkonyv.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat